Már nagyon régen történt, 14 éves voltam. Egy mezei futóversenyen, ketten az élen egymás nyomában küzdöttünk a győzelemért mikor egy lekörözött versenyző mindkettőnket elgáncsolt. Nem foglakoztunk vele, futottunk tovább.
Jelentéktelen sztori, csak a példa kedvéért említem, mert éppen megint hányingerem lett a digitális médiákat olvasva.
A sztorim manapság nem továbbfutással folytatódna és nem a lekörözött gáncsolna, hanem a két élen álló gáncsolná egymást. Igy aztán persze a harmadik futna be elsőként a célba, ha létezik egyáltalán a cél. Lehet, hogy csak a futás létezik, közös célok nincsenek. Hol vannak azok a vonatok, ahol mindegy, hogy menetiránynak háttal vagy szemben ülünk, mindenki előre halad. Ezek a keskeny nyomtávú vonatok csak ide-oda közlekednek, mindig ugyanazokat az állomásfőnököket látjuk.
Mielőtt bárki úgy hinné a sztorimmal arra akarok kilyukadni, hogy szerintem régen jobb volt a helyzet, nem volt jobb. A cél akkor sem létezett, csak egy felirat amin az állt, “cél”. A vonatok meg nem ide-oda zötyögtek, hanem egyhelyben pöfögtek, az elhaladó táj pedig csak egy vetített film volt.
Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy az állomásfőnököknek van igaza, amíg az emberek úgy érzik halad a vonat, addig nem lehet baj. Csak rá ne jöjjenek, hogy a moziban ülnek.
A futással már rég felhagytam, de bicajjal szívesen feltekernék a Vereckei-hágóra.
Talán, ha onnan indulnánk, lendületet vennénk, még lenne esélyünk. Ami előtte volt, olyan rég volt, hogy amiatt már nem mutogathatnánk egymásra, nem gyűlölködhetnénk.
"Olyan" értelemben sosem voltam sem "versenyző", sem "csapattag" semmilyen gittegyletben. Mindig azt hittem jobban látni a lelátóról,.............. talán ez volt a baj.
Irány a Vereckei-hágó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése