Stoissengraben

A Saalachtal Saalfelden és Lofer közötti szakaszán a túristák számára három attrakció http://www.naturgewalten.at/ is elérhető , ezek könnyen megtalálhatók, az interneten elérhető információkkal előre tervezhetők ide a kirándulások . Sok olyan gyönyörű hely is található a környéken amelyekről szinte alig találunk valamit a neten, sőt, még az a kevés is hiányos, felületes.
Ezek egyike a Saalachtalból Saalfelden után kb. 3km-re északra egy keleti irányba nyiló „árok“, oldalvölgy, hasadék, a Stoissengraben. Évek múltak el úgy, hogy mindig csak elmentem mellette a Saalfeldent Loferrel összekötő kerékpárúton, vagy csak az első néhány száz méterén sétálgattam, nem tűnt olyan nagy attrakciónak mint a többi „Naturgewalt“ melyeket a turizmus számára kiépítettek. Táblák sem jelzik az útról, hogy hol kellene lehajtani, tulajdonképpen csak a helyiek ismerik, azok is többnyire csak az első szakaszát, pedig az igazi vad, természetes szépségét csak az út utolsó harmadán mutatja az árok. Egyszóval egy elrejtett , szinte titkolt szépséget szeretnék bemutatni azoknak akik a környéken járnak, de nincs idejük vagy kedvük egész napos, nehéz túrákat menni a hegyekbe, a Steinernes Meer csúcsaira vagy a „Hüttékhez“.
Saalfelden után egy hosszú lejtő majd egy kb. 1km-es sík szakasz következik ahol mindkét oldalon legelő van az út mellett. Utána a jobb oldalon a hegy lába egészen a főútig kinyúlik, a kerékpárút néhány méterre megközelíti az utat. Tábla nem jelzi, de itt kell lehajtani. Vigyázat, a kerékpárútra hajtunk rá, egy rövid szakaszon, a parkolóig autóval is behajthatunk. A keskeny, aszfaltozott úton kb 200m után érjük el a parkolót.
Az utat innen már egy sárga tábla is jelzi. A sorompó utáni első szakasz még nagyon széles, a Buchweißbach elterpeszkedik mielőtt beleömlik a Saalachba. Sokan grilleznek a széles hordaléksávon, vagy gyerekek játszanak a felhalmozott kavicsdombokon. Befelé haladva egyre kevesebb a kiránduló, néhányan még bámészkodnak, gyönyörködnek, kutyát sétáltatnak. Ezen a szakaszon egy széles, kavicsos út vezet befelé, gépekkel is járható, az út végén egy markoló áll, szinte állandóan van tennivalója . Látnivaló akad bőven, jobbra a sziklákon karabinerek lógnak, gyakran látni itt sziklamászókat, balra a patak, lehet pancsolni, a kövek között menni, de az út a több helyen is felhalmozott, kikotort kavicshegyek miatt nem igazán nyújt még „természetes“ élményt . Egy félórás séta után emelkedő aztán egy fahíd következik, itt már nagyon beszűkül az árok. A fahíd után már csak néhány perc és elérjük a kiépített út végét. Egy oldalágból kifolyó vízmosás keresztezi az utat, egy farönkökből ácsolt gyaloghíd vezet át rajta. A kirándulók itt többnyire visszafordulnak, pedig a hidacskán túl a patak folyását követve, egy keskeny ösvényen továbbhaladva kezdődik az árok igazán látványos, izgalmas szakasza. Régebben egy alig látható tábla jelezte az ösvényt, újabban ezt kitették az ösvény elejére, a hidacska utáni betonozott útról már jól látható.
A tábla szövege talán riasztó, de aki valamennyire tapasztalt túrázó, két lábfejnyi szélességű úton is stabilan tud állni, nem szédülős (nincs szó nagy magasságokról, csak néhány méterről) és legfőképpen megfelelő cipőben kirándul annak nem lehet probléma. A jó cipő nagyon fontos, mert nem csak keskeny az út, de csúszós is. Helyenként (ahol a lecsúszás, leesés veszélye fenyeget) drótkötélbe lehet kapaszkodni. Itt már csak a keskeny, helyenként szinte benőtt ösvény és néha a drótkötél látható, természetes formájában élvezhetjük a tájat.
Van néhány szakasz, ahol a drótkötél nélkül nehezen jutnánk át, fő a biztonság. A patak számos kis vízeséssel jut lefelé, ennek megfelelően az út emelkedik, de nem meredek és főleg nem hosszú. Az út végén még néhány keskeny pallón és egy vaslétrén kell átkelni, mielőtt a nagy vízeséshez érünk. Ne várjunk egy „Niagarát“ de még csak egy Krimml-i vízesést sem, de kárpótolhat minket, hogy valószínűleg magunkban gyönyörködhetünk benne, olyan kevesen mennek el idáig. A sziklából két nyíláson át kiömlő víz egy széles, lépcsőzetes sziklán zúdul le. Sajnos a nyílásokhoz nem lehet feljutni.
Az út hossza idáig kb. 3 km, a szintemelkedés 200 m,nem rohanva, néha rövid szünetekkel, fotózással 1- 1.5 óra az oda- és valamivel rövidebb a visszaút, amelyen szintén ne feledkezzünk meg az óvatosságról .
Jó kirándulást!

a befagyott kőtenger

Az időjárás a tavasz közeledtével egyre kiszámíthatatlanabb lesz. Voltak már napos, meleg hétvégék aztán jött az eső utána megint a havazás és újra hideg lett. Itt persze nem akkora a káosz egy havazás után mint odahaza ezen a “tavaszi” március 15.-én, de a hegyek miatt nincs is idelent akkora szél, és valószínűleg több kotró is dolgozik. Ez utóbbit csak feltételezem, nem tudom milyen a kotróhelyzet jelenleg, de néhány éve tapasztaltam, valamikor karácsony és szilveszter között hazafelé Pestről Tolnába. Èjjel kettőkor indultunk sűrű havazásban és (akkor még nem volt kész az autópálya) az első és egyetlen kotróval Dunaújvárosnál találkoztunk a kb. 140 km-es szakaszon. Szerencsére alig volt  forgalom így a téli gumikkal és óvatosan vezetve gond nélkül hazajutottunk. Persze elég lett volna néhány nyári gumis teherautó, egy kis keresztbeállás és már vége lett volna. Akkor arra gondoltam, nekem könnyű, hazaértem, szabin vagyok nem kell mennem sehová, de mi lesz azokkal akik korán indulnának munkába. Persze azóta csak javulhatott a helyzet…………
Itt is vannak problémás helyzetek, de talán a gyakori havazás miatt ez fel sem tűnik. Az autópályákon, főleg az A-21-esen gyakoribb a cirkusz, azon már enyhébb havazásban is el szoktak akadni a nyári gumis járgányok hiszen bár autópálya, de vannak benne emelkedők rendesen,  Errefelé a legnagyobb dugókat a síelők okozzák, a szombati turnusváltások miatt renszeresek a 10-15 km-es dugók. A települések megpróbálnak megkerülő utakat építeni de erre többnyire nincs pénz. A tartományi politikusok támogatás helyett előállnak a tuti megoldással, a város előtt lámpát állítanak, dugó esetén nem engedik továbbhajtani az autókat, egyszóval eltolják a dugót a városból a város elé. Egyet talán elérnek vele, ha szombaton a városban akarunk közlekedni akkor talán nem kell majd kerülőutakat keresnünk, de a városon kívülre már nem mehetünk, mert hazajutni lehetetlen lesz. A helyiek blokádokkal fenyegetőznek ha nem lesz megkerülő út, megy az egymásra mutogatás a politikában, megoldás nem lesz.
Voltak már nagyobb gondok is, a dugóknak ugyan senki sem örül de a túristákra szükség van, azok nélkül nem menne a szekér itt sem.
A kőtenger persze ebből semmit sem vesz észre, neki az egyik tél olyan mint a másik. Odafönt a szél is fúj, néha orkánszerüen, a hórétegek egymásra rakódnak, a szél tarajokat képez a hóból  amik ugyan dugót nem okoznak, de a magamfajta gyalogos túristának megnehezítik a dolgát. A kőtengeren ilyenkor a zergéktől és a sítúrázoktól eltekintve nem sok mozgás van. A Wiechenthalerhütte talán egy kivétel, mert annyira kedvelt célpont, hogy ide a legzordabb időben is feljárnak az emberek. Ismerek olyan nyugdíjast aki 2012-ben több mint 300-szor volt fennt. (alkalmanként kb. 900m szint), és ezenkívül még mást is csinált. Ezek a fanatikus nyugdíjasok!!
A nagy hidegben kemény volt a hó, a letaposott ösvényen hólánccal jól lehetett haladni, a melegebb napok viszont annyira felpuhították , hogy az ösvény állandóan beszakad. Látni néha a lyukakat, mégis mérgelődök, ha térdig beszakadok. A hóvastagság helyenként a 2m-t is eléri, elvileg teljesen el lehet tűnni a hó alatt. Ahol az ösvény  még a fák között halad helyenkén teljesen elolvadt a hó, itt nem esett annyi, a napnak ez nem gond, az erdőhatár felett viszont még sütnie kell rendesen mire eltünteti a fehér sapkát.







Egy tavaszváró videó a kőtengerről, most találtam. Én erre csak gyalog járok de "elrettentő" példának jó.

Gondolatösvényen (téli gyalogtúra)

Csend van körülöttem, sehol senki rajtam kívül csak a fák, a hó és az ösvény. A város, a forgalom zaját már rég magam mögött hagytam, csak az általam okozott "hangzavar" jut el a fülembe, és néha-néha egy zörrenés, egy reccsenés, amikor a fák ágairól lecsúszik egy nagyobb adag hó és a teher alól szabadulva visszacsapódnak a megszokott helyükre. A túrabot minden beszúrásnál herseg, a bakancs minden lépésnél csikordul, ...... bot, bakancs,bot, bakancs................hersegés,csikordulás....hersegés, csikordulás. Ehhez társul a meredekség, a pulzusszám eljut az anaerob tartomány közelébe. A világ beszűkül, csak az ösvényt látom magam előtt, azt a néhány métert ahova a következő pillanatokban lépni fogok. Az egész monoton folyamat, a hangok ütemes ismétlődése, a környezet látszólagos beszűkülése egy révületszerű állapothoz vezet. Valójában a révület ellentéte, nem önkívületi állapot, hanem a világon kívüli állapot. (Flow) Ehhez nem vagyok jártas a témában, valószínűleg keverem a fogalmakat, de talán érthetővé válik ha körülírom. Olyan gyakran járok ide, hogy szinte kívülről ismerem az utat, úgy megyek mintha beépített iránytűm lenne, tulajdonképpen csak arra figyelek, hogy a következő lépésem mi lesz, hol kell gyökeret vagy csúszós, jeges felületet kikerülnöm. Néhány perc alatt eljutok ebbe a furcsa állapotba, hogy a környezetemböl csak ezt a kb. két méteres útszakaszt, azt is csak a talaj szinjén érzékelem. A gondolatok átveszik az uralmat, a szúnyogcsípéstől a világvégéig mindenféle dolog eszembe jut. Olyan az egész, mint egy néma monológ. Érdekes lenne felvételt készíteni róla, hogy meghallgathassam később, mikor már visszatértem a normális állapotba. Valahogy álomszerű az egész, valóságosnak tűnik, de ébredés után már nem emlékszem rá, nem maradnak meg a részletek, ritka, hogy egy-egy gondolatot fel tudnék idézni utólag.

A parkolótol kb. 900m a szintkülönbség a célomig, a Wiechenthaler-Hütte-ig. Ezt nyáron, ha jó formában vagyok kb. 60-70 perc alatt teszem meg, télen néha 100-120 perc is kell hozzá. Ha már jól kitaposták az ösvényt hamarabb is feljutok, ha "hólánc" van a bakancsomon kb. 10%-al gyorsabban érek fel. Nyáron ritkán vagyok itt, amikor bicajozni lehet, vagy máshol túrázni a hegyeken, télen viszont csak itt találok kitaposott ösvényt, mert annyian járnak ide. Van egy tucat túrázó akivel rendszeresen találkozom, de többnyire csak a Hütténél vagy ha ellenkező irányba megyünk. Leggyakrabban párhuzamosan haladunk, ha egyikünk 10-15 perccel később indul a parkolóból, az autókból ítélve tudja ugyan, hogy mások is épp úton vannak, de nem érjük be egymást.

A Hütténél van aki egy órát is elidőzik. Előkerülnek az uzsonnák, a teás termoszok, néha a pálinkásüvegek is.A ház nem üzemel télen, de az előtető alatt szigetelt ládában kiraknak sört, radlert és üdítőket, fölötte a falon a becsületkassza. Nem halottam, hogy valaha is gond lett volna ezzel.Persze a hőszigetelt láda és a rárakott takarók ellenére jéghidegek az italok, ritkán fogyasztok belőle, inkább cipelem a termoszt.

Visszatérve a gondolatok ösvényére, az egész csak addig tart, míg ki nem bukkan  előttem a Hütte. Az utolsó 5 percben már csak a célt látom magam előtt, minden gondolat elszállt, mindent elfelejtek. Olyan ez mint az ébredés.

Fennt újra kitárul a világ. Mivel nem a csúcson vagyok csak egy előretolt bástyaszerű kiszögellésen, nincs körpanoráma, de attól még lenyűgöző az egész. Mögöttem a Steinernes-Meer falai, előttem a Saalfeldeni-medence. Balra a Dientner-Berge (vagy Salzburger-Schieferalpen) a Hundstein-nel, középen a Zellersee mögötte a Hohe-Tauern, jobbra a Kitzbüheler-Alpen. A sort a jobbszélen a Leoganger-Steinberge zárja a monumentális Birnhorn-nal. Ha az időjárás kicsit zordabb, nem maradok sokáig, napsütésben hamar eltelik egy félórácska a bámészkodással, előfordult már, hogy két órát is elidőztem fennt egy jó csapattal.

Visszafelé már látom a tájat sőt a részleteket is. Gyakran megállok nézelődni, fotózni. Többszáz fotót lőttem már ugyanott, mégis mindig másnak látom, mindig új élmény.

Az egész túra 3-4 órát tart, de olyan élményt nyújt ami miatt újra meg újra nekivágok.

_________________________________________________________________________________

GEDANKENPFAD

 

Es ist still, keiner ausser mir, nur die Bäume, der Schnee und der Weg. Den Lärm der Stadt und des Verkehrs habe ich schon lange hinter mir gelassen, nur die von mir selbst ausgelösten Geräusche sind zu hören und manchmal die Äste die sich gerade von vom Schnee befreit haben und wieder an ihre gewohnte Position zurückdürfen.

Der Stock zischt bei jedem Schub, der Schuh knirscht bei jedem Tritt, ……Stock, Schuh, Stock ,Schuh………….zischen, knirschen, zischen, knirschen. Dazu kommt noch die Steigung, der Puls nähert sich dem anaeroben Bereich. Die Welt engt sich ein, ich sehe nur den Pfad vor mir, nur die nächsten Meter wo ich gleich treten werde. Der monotone Ablauf, die unendliche Wiederholung der Töne, die scheinbare Einengung der Umgebung führt zu einem Trance ähnlichen Zustand. Ich bin eigentlich nicht außer mir sondern außer der Welt. (Flow) Ich kenne mich nicht aus in der Sache, aber es wird vielleicht verständlich wenn ich es erkläre.

Ich begehe den Weg so oft, dass ich ihn schon fast auswändig kenne, ich gehe als ob ich einen eingebauten Kompass hätte, ich schaue nur auf den nächsten Schritt, wo muss ich auf eine Wurzel oder auf eine eisige Stelle aufpassen. Schon nach wenigen Minuten erreiche ich diesen Zustand, sodass ich von meiner Umgebung nur die vor mir liegende ca. 2 Meter lange Wegstrecke, selbst die nur bis auf knapp über den Boden wahrnehme. Die Gedanken übernehmen die Herrschaft, vom Mückenstich bis zum Weltuntergang schießt mir allerlei durch den Kopf. Es ist wie ein stummer Monolog. Es wäre interessant wenn ich eine Tonaufnahme machen könnte, wenn ich es anhören könnte nachdem ich in die normale Welt zurückgekehrt bin. Es ist wie ein Traum, es scheint zwar echt zu sein aber nach dem „aufwachen“ kann ich mich nicht mehr erinnern, es bleiben keine Details, es ist selten dass ich einige Gedanken im nachhinein in Erinnerung rufen kann.

Vom Parkplatz sind es ca. 900 Höhenmeter bis zur  Wiechenthaler-Hütte . Im Sommer, wenn ich in fit bin, brauche ich ca. 60-70 Minuten, im Winter sind es schon 100-120. Wenn der Pfad gut ausgetreten ist, oder mit Steighilfe an den Schuhen kann es um ca. 10% schneller gehen. Im Sommer wenn man radeln oder auf andere Gipfel steigen kann komme ich selten her, im Winter jedoch finde ich nur da einen so gut ausgetretenen Pfad, weil ihn so viele begehen. Es gibt etwa ein Duzend Wanderer die ich regelmäßig treffe, aber meistens nur bei der Hütte oder wenn wir in gegengesetzter Richtung gehen. Meistens gehen wir parallel miteinander. Wenn der eine 10-15 Minuten später startet, weiß er vielleicht, dass  andere auch auf dem Weg sind, holt die aber nicht mehr ein. Manche bleiben länger oben, es wird die Jause aus dem Rucksack geholt, die Thermosflasche oder manchmal ein Schnaps.

Die Hütte ist im Winter außer Betrieb, unter dem Vordach ist jedoch in gedämmten Kisten Bier und Radler eingelagert sodass man sich selbst bedienen kann, die Kasse ist darüber an die Wand montiert. Trotz Dämmung und warme Decken sind die Getränke zu kalt, ich trinke selten etwas, nehme lieber meine Thermosflasche mit.

Zurück zu dem „Gedankenpfad“, es dauert nur so lange bis die Hütte auftaucht. Die letzten 5 Minuten sehe ich nur mehr das Ziel vor mir, alle Gedanken sind weggeflogen, alles habe ich vergessen. Es ist wie das Erwachen.

Oben geht die Welt wieder auf. Da ich mich nicht auf einem Gipfel befinde gibt es keinen Rundblick, es ist aber trotzdem wunderschön. Hinter mir das Steinerne Meer, vor mir das Saalfeldner-Becken. Links die Dientner Berge mit dem Hundstein, in Mitte der Zellersee, dahinter die Tauern, rechts die Kitzbüheler-Alpen. Am rechten Rand zum Abschluss die Leoganger Steinberge mit dem monumentalen Birnhorn.

Bei schlechtem Wetter bleibe ich nicht lange, wenn es sonnig ist vergeht aber schnell eine halbe Stunde mit Schauen und Wundern, ich bin schon mal 2 Stunden auch geblieben mit einer guten Gesellschaft.

 Auf dem Rückweg schaue ich mir Alles an, jetzt kann ich sogar die kleinen Dinge sehen. Ich bleibe oft stehen um Fotos zu machen oder nur zum schauen.

Ich habe schon viele Fotos an derselben Stelle geschossen, es ist aber immer anders, immer ein neues Erlebnis.

Die ganze Runde dauert ca. 3-4 Stunden, ist aber so schön dass ich  immer wieder hinauf muss.

 

Nyári túrák 2012

Eljött a nyár, a hosszabb túrázások ideje.
Július végén Andrissal néhány az olasz-svájci határ környékén lévő hágóúton tekertünk. Szerettük volna a Flüelapasst megmászni, de olyan sötét fellegek voltak fölötte, hogy inkább az Ofenpasst választottuk. Igy is szemerkélő esőben indultunk, de reméltük jobb lesz. Sajnos nem jött be, egyre erősebben esett, már minden esőcuccot felvettünk, nem akartuk feladni. A végére szerencsére tényleg kisütött a nap, így a "csúcson" már vidáman beszélgettünk egy a másik oldalról velünk együtt felérő frieslandi némettel, aki otthon csak max. "7m-es buckákra tekerhet".
Visszaérve az autóhoz eldőlt, hogy a Flüelát végleg kihagyjuk, még mindig fekete esőfelhők burkolták be. Következő célunk a Gavia lett. Ponte di Legno-ba érve megint eső fogadott minket, de szerencsére egy órás várakozás után elállt. Az út felfelé egyre keskenyedett, egyre meredekebb lett (vagy csak annak tűnt), Andris bicajának nincs spéci hátsó áttétele, neki izomból kellett tekerni. Az út elképesztően keskeny, ennek ellenére viszonylag sok volt az autó, a kanyaroknál mindig dudáltak. Fennt meglehetősen hideg volt, felvettük az összes cuccot a guruláshoz, de a vastag kesztyűben nem lehet jól fékezni. Erre még nem találtunk ki jó megoldást, többször megálltunk a kezünket pihentetni, de az élmények kárpótoltak az apró kellemetlenségért.
Másnap Pinzolo-ból az  Adamello nemzeti parkba kerkekeztünk (Val Genova), itt autók helyett a kirándulók állták utunkat, még “gázolás” is majdnem volt, szerencsére felfelé tekerve, így nem lett baja a háttal elénk lépő lelkes fényképésznek.
Ezzel véget is ért a rövid kirándulás, hazafelé még megjártunk autóval néhány híres hágót ahol már jártam ugyan bicajjal, de Andris még nem.
A következő hétvégén újra Ausztriában tekeregtünk, kevésbé látványos helyeken .(Rohrer Sattel, Grubberg, Ebenwald, Zellerain)
Már régóta terveztem egy hosszú tekerést (Saalfelden-St.Pölten), hogy teszteljem mennyi fér bele egy napba. Augusztus elején erre is sor kerülhetett. Mivel nincs mindenhol kerékpárút, megpróbáltam előre pontosan megtervezni az útvonalat, főleg a városok környékén. Még sötétben indultam 5:30-kor, szerencsére kerékpárúton. A sisakon volt a lámpa, nem volt semmi gond, rajtam kívül még senki sem volt úton , jól haladtam. Weißbach-nál aztán meglepődtem rendesen, mikor rendőrök állták utamat. Rámnéztek, megkérdezték hova tartok (kicsit furán néztek mikor azt mondtam: St.Pöltenbe), aztán már tekerhettem is tovább (utólag tudtam meg, hogy teljes útzár volt, éjszaka rablókat üldözött a rendőrség, azokat keresték). Lofertől már a főúton haladtam, nem túl nagy forgalomban. Salzburgot észak felől kerültem meg, Freilassing mellett, aztán az autópálya hídja (Salzach)  alá függesztett  átjárón és a kerékpárúton értem Eugendorfba. Itt a reggelim vásárlásakor már több bringás csapattal is találkoztam, mindenféle nyelveken beszéltek, látszott, hogy messziröl jöttek. Aznapra esőt jósoltak, de eddig minden jól ment. Innen a B1-en tekertem tovább egyre erősödő forgalomban, de nagyon jól tudtam haladni. Welsbe érve egy elterelés miatt kicsit letértem a tervezett útról, de hamar visszataláltam, és egy újabb bevásárlás és rövid erőgyüjtő pihenés után elindultam Linz felé.
Itt már nagyobb gondom lett, többször érdeklődnöm kellett, kerülővel ugyan de megtaláltam a hidat Ennsnél. A balparton már megint kerékpárúton haladtam, rövid letérőkkel, de végig a Duna mellett. Grein után rövid pihenő és gyerünk tovább, már nincs messze. Ybbsnél elhagytam a Dunát egy kis időre, aztán újra előbukkant. Sajnos a szél feltámadt, a sebességem jelentősen csökkent, de a cél már nem volt messze. A Pöchlarn-i hídnál átmentem a jobbpartra és nemsokára már Melk volt előttem. Itt letértem a dunai kerékpárútról és az utolsó néhány kilómétert már a dombok között tettem meg, amik igencsak megviseltek az egésznapos tekerés után. Fáradtan de elégedetten este 7-kor érkeztem meg, 340km-t tekertem 13,5 óra alatt (szinte pontosan 12 óra tiszta menetidő volt).

Augusztus végén néhány napra Olaszországba indultam, a már szokásos autós, kempingezős módon. A Piancavallo-ra szinte forgalom nélkül sikerült feltekerni, utána viszont az autóval bekerültem a sűrűébe. Már sötétben értem a Bassano del Grappa-i kempingbe.

Reggel csendesen készülődtem, még aludtak a kempingezők. Nagy ritkán elhaladt mellettem egy autó, de amúgy nyugalmas tekerés volt, gyönyörű kilátással. Fennt egy háborús emlékmű van, kicsit a Citadellára emlékeztet. Nem sokáig időztem, még maradt néhány emelkedő aznapra. Estére értem a Gardatóhoz, de még úgy éreztem belefér egy mászás. A Prati di Nagó-hoz szintén keskeny út vezet, néhány autón és biciklistán kívül nem volt nagy forgalom. Leérve még megpróbálkoztam egy esti fürdéssel, de a kimerültségtől elkezdett rázni a hideg. Le kellett mondjak az úszásról, pedig kellemes nyári meleg volt. Másnap a Passo Coe és Monte Bondone már zordabb időjárással fogadott, az utóbbin elkapott egy felhőszakadás, de szerencsére már a célban, így csak gurulnom kellett az esőcuccokban.





Szeptember elején végre sikerült Andrissal együtt eljutni a nagy  francia hágókhoz. Mindig csak meséltem róla, mekkora élmény de együtt még nem jártunk itt.
Hosszú autózás után sajnos esőben érkeztünk az olasz-francia határra. Mire Barcelonnette-be értünk elállt az eső, de továbbra is borult maradt.

Lepakoltunk a kempingben és elindultunk a  Col de la Cayolle-ra. Időnként elkezdett szemerkélni, de nem lett erősebb, így sikeresen feljutottunk. Lefelé megint a kesztyűk okoztak gondot, de erre egyelőre nem sikerült megoldást találni.  Másnap korán indultunk a Bonette-re. Megint szemerkélt az eső, ahol a juhászok áthajtották a nyájat az aszfalton  a rengeteg szétázott “bogyó” elkenődött, de ez csak lefelé volt igazán kellemetlen. Volt ugyan forgalom, de a korai indulás miatt nem volt zavaró. Bicajjal csak mi voltunk úton, csak a romos kaszárnyaépületektől lenézve láttunk meg néhány bringást. Az utolsó kilóméter meredeksége igen kemény volt. A mászás miatt nem igen éreztük a hideget, de fennt megálva azonnal fázni kezdtünk, megint az összes cuccot magunkra kaptuk, még a fényképezést sem bírtuk ki fázva. Percekkel később befutottak azok is akiket útközben láttunk. Két ausztrál fickó volt, egyikük meg is jegyezte, hogy hibát követtek el, meleg cuccok nélkül feljönni, nem számítottak rá, hogy csak +5°C lesz. Szépidőben  bizonyára szebb lett volna a kilátás, de így is lenyügöző volt.








Délutánra már a nap is megmutatta magát, akkor már a Col de Champs felé tekertünk. A hágón megint két messziről jött bringással találkoztunk, ők kanadaiak voltak. Lehet valami ezekben a francia hágókban, ha ilyen messzeföldről is idevonzza a biciklistákat.
Este már Grassban voltunk.
Reggel megint korán indultunk a nem igazán ismert céljaink felé. (Col de Valferriére és Montagne de Doublier). Itt nem az eső és a hideg, épp ellenkezőleg, a hőség viselt meg minket. Késő délután még a kemping medencéjét is ki tudtuk próbálni.
A hazaúton  San Remo mellett még dombocskára is feltekertünk. Mindkettő a Milano-San Remo versenyről ismert, nem lehet az igazi hágóutakkal összehasonlítani.

A sok bicajozás után egy hegyi túra a Birnhornra. Indulás Leogangból , Passauer-Hütte , Melkerloch, déli oldal párkányai, csúcs 2634mészaki oldalon vissza, keleti oldal, Passauer Hütte, Leogang (szintemelkedés kb.1200m a Hütteig+kb. 600m a csúcsig,)

Andrist sikerült rábeszélnem a Glocknerút túra egy hosszabb változatára. Bruck, Hochtor, Franz-Josefs-Höhe és vissza. Először tartott a sok szintemelkedéstől, de néhány pihenővel a déli rámpán sikerült legyűrni a távot. (100km kb. 3300m szintemelkedés). A déli oldal felett zárt felhőzet volt, az északi oldalon tiszta égbolt, a főn látványosan bukott át a gerincen.



A kerékpáros szezont  október végén zártuk, de addig még két émlítésre méltó túra jött össze:
három magaslat, a Steinplatte a Lofereralm és a Hirschbichl egy körben. (122km, 2800m szintemelkedés, külön-külön is szép túra mindegyik, de így együtt különösen.)

és a Tauernmoossee (125km kb.1700m szintemelkedés).  Ide mindig szivesen jövök, elvarázsolt hely, háromezresek között szinte egyedül a természettel.