2013. február 3., vasárnap

Gondolatösvényen (téli gyalogtúra)

ködtenger a völgybenlentről telévelCsend van körülöttem, sehol senki rajtam kívül csak a fák, a hó és az ösvény. A város, a forgalom zaját már rég magam mögött hagytam, csak az általam okozott "hangzavar" jut el a fülembe, és néha-néha egy zörrenés, egy reccsenés, amikor a fák ágairól lecsúszik egy nagyobb adag hó és a teher alól szabadulva visszacsapódnak a megszokott helyükre. A túrabot minden beszúrásnál herseg, a bakancs minden lépésnél csikordul, ...... bot, bakancs,bot, bakancs................hersegés,csikordulás....hersegés, csikordulás. Ehhez társul a meredekség, a pulzusszám eljut az anaerob tartomány közelébe. A világ beszűkül, csak az ösvényt látom magam előtt, azt a néhány métert ahova a következő pillanatokban lépni fogok. Az egész monoton folyamat, a hangok ütemes ismétlődése, a környezet látszólagos beszűkülése egy révületszerű állapothoz vezet. Valójában a révület ellentéte, nem önkívületi állapot, hanem a világon kívüli állapot. (Flow) Ehhez nem vagyok jártas a témában, valószínűleg keverem a fogalmakat, de talán érthetővé válik ha körülírom. Olyan gyakran járok ide, hogy az ösvényszinte kívülről ismerem az utat, úgy megyek mintha beépített iránytűm lenne, tulajdonképpen csak arra figyelek, hogy a következő lépésem mi lesz, hol kell gyökeret vagy csúszós, jeges felületet kikerülnöm. Néhány perc alatt eljutok ebbe a furcsa állapotba, hogy a környezetemböl csak ezt a kb. két méteres útszakaszt, azt is csak a talaj szinjén érzékelem. A gondolatok átveszik az uralmat, a szúnyogcsípéstől a világvégéig mindenféle dolog eszembe jut. Olyan az egész, mint egy néma monológ. Érdekes lenne felvételt készíteni róla, hogy meghallgathassam később, mikor már visszatértem a normális állapotba. Valahogy álomszerű az egész, valóságosnak tűnik, de ébredés után már nem emlékszem rá, nem maradnak meg a részletek, ritka, hogy egy-egy gondolatot fel tudnék idézni utólag.
A parkolótol kb. 900m a szintkülönbség a célomig, a Wiechenthaler-Hütte-ig. Ezt nyáron, ha jó formában vagyok kb. 60-70 perc alatt teszem meg, télen néha 100-120 perc is kell hozzá. Ha már jól kitaposták az ösvényt a legmeredekebb szakaszhamarabb is feljutok, ha "hólánc" van a bakancsomon kb. 10%-al gyorsabban érek fel. Nyáron ritkán vagyok itt, amikor bicajozni lehet, vagy máshol túrázni a hegyeken, télen viszont csak itt találok kitaposott ösvényt, mert annyian járnak ide. Van egy tucat túrázó akivel rendszeresen találkozom, de többnyire csak a Hütténél vagy ha ellenkező irányba megyünk. Leggyakrabban párhuzamosan haladunk, ha egyikünk 10-15 perccel később indul a parkolóból, az autókból ítélve tudja ugyan, hogy mások is épp úton vannak, de nem érjük be egymást.
A Hütténél van aki egy órát is elidőzik. Előkerülnek az uzsonnák, a teás termoszok, néha a pálinkásüvegek is.A ház nem üzemel télen, de az előtetőfrissen kilapátolt bejárat alatt szigetelt ládában kiraknak sört, radlert és üdítőket, fölötte a falon a becsületkassza. Nem halottam, hogy valaha is gond lett volna ezzel.Persze a hőszigetelt láda és a rárakott takarók ellenére jéghidegek az italok, ritkán fogyasztok belőle, inkább cipelem a termoszt.
Visszatérve a gondolatok ösvényére, az egész csak addig tart, míg ki nem bukkan  előttem a Hütte. Az utolsó 5 percben már csak a célt látom magam előtt, minden gondolat elszállt, mindent elfelejtek. Olyan ez mint az ébredés.
Fennt újra kitárul a világ. Mivhó alatt a teraszel nem a csúcson vagyok csak egy előretolt bástyaszerű kiszögellésen, nincs körpanoráma, de attól még lenyűgöző az egész. Mögöttem a Steinernes-Meer falai, előttem a Saalfeldeni-medence. Balra a Dientner-Berge (vagy Salzburger-Schieferalpen) a Hundstein-nel, középen a Zellersee mögötte a Hohe-Tauern, jobbra a Kitzbüheler-Alpen. A sort a jobbszélen a Leoganger-Steinberge zárja a monumentális Birnhorn-nal. Ha az időjárás kicsit zordabb, nem maradok sokáig, napsütésben hamar eltelik egy félórácska a bámészkodással, előfordult már, hogy két órát is elidőztem fennt egy jó csapattal.
Visszafelé már látom a tájat sőt a részleteket is. Gyakran megállok nézelődni, fotózni. Többszáz fotót lőttem már ugyanott, mégis mindig másnak látom, mindig új élmény.
Az egész túra 3-4 órát tart, de olyan élményt nyújt ami miatt újra meg újra nekivágok. vissza a völgybe
_________________________________________________________________________________

GEDANKENPFAD

 
Es ist still, keiner ausser mir, nur die Bäume, der Schnee und der Weg. Den Lärm der Stadt und des Verkehrs habe ich schon lange hinter mir gelassen, nur die von mir selbst ausgelösten Geräusche sind zu hören und manchmal die Äste die sich gerade von vom Schnee befreit haben und wieder an ihre gewohnte Position zurückdürfen.
Der Stock zischt bei jedem Schub, der Schuh knirscht bei jedem Tritt, ……Stock, Schuh, Stock ,Schuh………….zischen, knirschen, zischen, knirschen. Dazu kommt noch die Steigung, der Puls nähert sich dem anaeroben Bereich. Die Welt engt sich ein, ich sehe nur den Pfad vor mir, nur die nächsten Meter wo ich gleich treten werde. Der monotone Ablauf, die unendliche Wiederholung der Töne, die scheinbare Einengung der Umgebung führt zu einem Trance ähnlichen Zustand. Ich bin eigentlich nicht außer mir sondern außer der Welt. (Flow) Ich kenne mich nicht aus in der Sache, aber es wird vielleicht verständlich wenn ich es erkläre.
Ich begehe den Weg so oft, dass ich ihn schon fast auswändig kenne, ich gehe als ob ich einen eingebauten Kompass hätte, ich schaue nur auf den nächsten Schritt, wo muss ich auf eine Wurzel oder auf eine eisige Stelle aufpassen. Schon nach wenigen Minuten erreiche ich diesen Zustand, sodass ich von meiner Umgebung nur die vor mir liegende ca. 2 Meter lange Wegstrecke, selbst die nur bis auf knapp über den Boden wahrnehme. Die Gedanken übernehmen die Herrschaft, vom Mückenstich bis zum Weltuntergang schießt mir allerlei durch den Kopf. Es ist wie ein stummer Monolog. Es wäre interessant wenn ich eine Tonaufnahme machen könnte, wenn ich es anhören könnte nachdem ich in die normale Welt zurückgekehrt bin. Es ist wie ein Traum, es scheint zwar echt zu sein aber nach dem „aufwachen“ kann ich mich nicht mehr erinnern, es bleiben keine Details, es ist selten dass ich einige Gedanken im nachhinein in Erinnerung rufen kann.
Vom Parkplatz sind es ca. 900 Höhenmeter bis zur  Wiechenthaler-Hütte . Im Sommer, wenn ich in fit bin, brauche ich ca. 60-70 Minuten, im Winter sind es schon 100-120. Wenn der Pfad gut ausgetreten ist, oder mit Steighilfe an den Schuhen kann es um ca. 10% schneller gehen. Im Sommer wenn man radeln oder auf andere Gipfel steigen kann komme ich selten her, im Winter jedoch finde ich nur da einen so gut ausgetretenen Pfad, weil ihn so viele begehen. Es gibt etwa ein Duzend Wanderer die ich regelmäßig treffe, aber meistens nur bei der Hütte oder wenn wir in gegengesetzter Richtung gehen. Meistens gehen wir parallel miteinander. Wenn der eine 10-15 Minuten später startet, weiß er vielleicht, dass  andere auch auf dem Weg sind, holt die aber nicht mehr ein. Manche bleiben länger oben, es wird die Jause aus dem Rucksack geholt, die Thermosflasche oder manchmal ein Schnaps.

Die Hütte ist im Winter außer Betrieb, unter dem Vordach ist jedoch in gedämmten Kisten Bier und Radler eingelagert sodass man sich selbst bedienen kann, die Kasse ist darüber an die Wand montiert. Trotz Dämmung und warme Decken sind die Getränke zu kalt, ich trinke selten etwas, nehme lieber meine Thermosflasche mit.
Zurück zu dem „Gedankenpfad“, es dauert nur so lange bis die Hütte auftaucht. Die letzten 5 Minuten sehe ich nur mehr das Ziel vor mir, alle Gedanken sind weggeflogen, alles habe ich vergessen. Es ist wie das Erwachen.

Oben geht die Welt wieder auf. Da ich mich nicht auf einem Gipfel befinde gibt es keinen Rundblick, es ist aber trotzdem wunderschön. Hinter mir das Steinerne Meer, vor mir das Saalfeldner-Becken. Links die Dientner Berge mit dem Hundstein, in Mitte der Zellersee, dahinter die Tauern, rechts die Kitzbüheler-Alpen. Am rechten Rand zum Abschluss die Leoganger Steinberge mit dem monumentalen Birnhorn.

Bei schlechtem Wetter bleibe ich nicht lange, wenn es sonnig ist vergeht aber schnell eine halbe Stunde mit Schauen und Wundern, ich bin schon mal 2 Stunden auch geblieben mit einer guten Gesellschaft.

 Auf dem Rückweg schaue ich mir Alles an, jetzt kann ich sogar die kleinen Dinge sehen. Ich bleibe oft stehen um Fotos zu machen oder nur zum schauen.


Ich habe schon viele Fotos an derselben Stelle geschossen, es ist aber immer anders, immer ein neues Erlebnis.
Die ganze Runde dauert ca. 3-4 Stunden, ist aber so schön dass ich  immer wieder hinauf muss.